Nyugodj békében.
- Mood:
indescribable
***
Csipp, csepp, csöpp.
Juvia, az esőlány.
Azt mondta Nagynéni, hogy rettenetesen esett azon a délutánon, amikor Juvia megszületett. Még soha nem láttak akkora égszakadást, mint akkor, az esőcseppek mázsás súlyként csapódtak bele a földbe, verték le a cserepeket a háztetőről, és egy pillanat alatt nyüszítő szőrcsomóvá változtatták a kutyánkat. Juvia szó szerint pusztító esőben töltötte el élete első perceit.
Igaz, hogy Anya nem élte túl a szülést, de Nagynéni, a férje, és az unokatestvéreim befogadták Juviát, mivel Anyának nem volt senkije sem a Nagynénin kívül. Azt mondta Nagynéni Juviának, azért, mert nem volt átlagos ember. Akkor még nem tudtam, hogy léteznek varázslók.
Csipp, csepp, csöpp.
Lassan a Nagynéni és a családja elkezdtek furcsán nézni Juviára, és egyre kevésbé szerettek a társaságomban lenni. Először azt hittem, nem kedvelik Juviát, ezért kerülnek el, de később kiderült, mi is volt a valódi oka. Juvia is mágus volt, mint annak idején Anya, de Anyával ellentétben Juvia nem tudta teljesen irányítani az erejét. Az eső Juvia állandó társául szegődött.
Csipp, csepp, csöpp.
Juvia idővel megszokta ezt a hangot, ahogy az esőcseppek mindenhol kopognak körülötte; nem volt csönd, még akkor sem, ha az emberek nem szóltak hozzám egy szót sem.
Nem arról van szó, hogy nem akartak Juviával barátkozni; az elején még nagyon is akartak. Egészen addig, amíg meg nem unták az esőt, azt, amit Juvia annyira szeretett; még akkor is, ha ez csak egyre távolabb is sodort az emberektől.
Csipp, csepp, csöpp.
Juvia, az esőlány. Kezdtek így nevezni. És egy nap Juviára talált egy fiú, aki be akarta bizonyítani, hogy a többi ember téved, és semmi rossz nincs abban, ha folyton esik az eső. Megmondta mindenkinek, hogy nem fogja az eső eltántorítani attól, hogy Juviát szeresse.
Tetőtől talpig úriember volt, kedves, figyelmes, és igazán, de igazán szerette Juviát. Vett egy rózsaszínű, szív alakú esernyőt is Juviának, hogy ne fázzon meg. Juvia sosem érzett még olyan mérhetetlen boldogságot.
De még a szerelem sem volt elég erős ahhoz, hogy megszakítsa a Juvia, és a folyton a nyomában járó eső kapcsolatát. Ez a fiú sokkal tovább tűrte az esőt, mint a többiek. Ám egyszer neki is elege lett. Juvia jól hallotta, amint elmondja az egyik barátjának: „Elegem van, hogy mikor vele vagyok, soha nem süt ki a Nap.” Juvia szíve itt tört össze.
Csipp, csepp, csöpp.
Végül már nem maradt senki a környéken, aki Juvia barátja lehetett volna. És mégis, Juvia nem tudta meggyűlölni az esőt, mert az ugyanúgy hozzám tartozott, akár a lélegzet, vagy az étel, nélkülözhetetlen volt az élethez. De senki sem akart ezen az életen osztozni, és Juvia lassan feladta a reményt, hogy szeretheti valaki is. Juvia lassan kezdte érteni, miért nem volt Anyának senkije sem a Nagynénin kívül. Talán ő volt az egyetlen, aki megérthette ezt a mágiát, ami egyszerre volt áldás, és átok.
Egy nap azonban minden megváltozott. Egy férfi kért belépést a házba, és határozottan közölte, hogy Juviát keresi. Mindenki meg volt illetődve, mivel Juviának, lévén nem voltak barátai, így látogatói sem. Erre beállított valaki, aki senki mással nem akart szót váltani, csak Juviával. Elmesélte, hogy ő egy varázsló céh mestere, és hallott Juvia képességéről, és azt mondta, segítene Juviának, hogy a képességei egy új szintet érjenek el, mindenki ismerje a nevét, és elismerjék őt. Mintha csak tudta volna, hogy ez volt Juvia egyetlen vágya; szeretet, elismerést vártam az emberektől, és bármire képes lettem volna, hogy ezt megkapjam. Őrültség lett volna nem kihagyni ezt az alkalmat. Juvia pár nap után, miután elbúcsúzott a Nagynénitől és a családjától, elment a Mesterrel. Juvia vált a Négy Elem egyik tagjává. És Juvia ismét boldog volt.
Csipp, csepp, csöpp.
Juviát nem érdekelte, hogy amit elkövet jó-e, vagy rossz. Munka volt, amit el kellett végezni, és csak ez számított; hiszen a Mester volt az egyetlen, aki felismerte Juviában a tehetséget, így ennyivel tartoztam neki, ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte. Habár a céhen kívül tudták, ki az a Juvia, még így is magányos maradtam. Megmaradt Juvia társának a megszokott eső, és az az esernyő, amit attól a fiútól kapott. De most már nem bánthatták Juviát, mert elég erős volt ahhoz, hogy megvédje magát, azzal a vízzel, ami olyan sok fájdalmat is okozott neki, de képtelen volt lemondani arról, hogy szeresse. Juvia senkit és semmit sem szeretett az esőn, és a Mesteren kívül. És ez így volt jó.
Csipp, csepp, csöpp.
Gray-sama… Juvia annyi mindent köszönhet neked.
Az esernyős fiú emléke mindannyiszor elhalványul, elpárolog, amint Juvia Gray-samára gondol, és megdobban a szíve. Gray-sama, az egyetlen, aki hosszú idő után elfogadja Juviát az esővel együtt, és az, aki előcsalogatta mellette a napfényt.
Juvia bármit megtenne Gray-samáért. Odaadná az esőt, ami oly sokáig a társa volt, a barátja, mindent eldobna Gray-sama szerelméért. Mert Juvia szívében végre, hosszú várakozás után kisütött a Nap.
Csipp, csepp, csöpp.
Juvia, a boldog esőlány.
Dö End.
(Nem tudom, mikor lesz No.6 fordítás... utálok lusta dögnek lenni-___-)
- Mood:
hungry
Előre is köszönöm a türelmeteket, és lesz No. 6 fordítás:) Jövőhéten szerdán egy fejezet már biztosan, de lehet előbb is, ha ügyes leszek:3
Rájöttem, hogy néha utálom fordítani Shiont xD A drága imád számomra angolul ismeretlen szavakat használni, ezért nagyon sokszor kell igénybe vennem a szótárat. Átkozott orvosi/tudományos jellegű kifejezések>.<
De hát csak sikerült vasárnap, időben lefordítanom, kellemes szórakozást:)
****
- Ne mozdulj - mondta.
Alacsonyabb volt nálam. Amíg fojtogatott, próbáltam belenézni a szemébe. Sötétek voltak, de mégis világosak, szürkék. Soha nem láttam még ilyen színű szemeket ezelőtt. Megfeszültek az ujjai. Egyáltalán nem tűnt erősnek, mégsem voltam képes mozogni. Ez nem olyasmi volt, amit egy átlagos ember meg tudott volna tenni.
- Értem - ziháltam. - Megszoktad már ezt.
A szürke szemek nem pislogtak. Pillantása határozott volt, nyugodt, mint az óceán sima felszíne, és nem tudtam kiolvasni belőle fenyegetést, félelmet vagy gyilkos szándékot belőlük. Nagyon csöndes szemek voltak. Éreztem, ahogy a pánikom alábbhagy.
- Ellátom a sebedet - mondtam, megnyalva ajkaimat. - Megsérültél, nem igaz? Ellátom.
Láttam saját magam visszatükrözni a behatoló szemeiben. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy beszippantanak. Lenéztem, és elkaptam a tekintetem, megismételve magam.
- Ellátom a sebedet. Meg kell állítanunk a vérzést. Ellátni. Érted, mit mondok, ugye?
A szorítás a nyakamon kissé enyhült.
- Shion.
Anyám hangja csendült fel a házi telefonból. - Nyitva van az ablakod, nem?
Megakadt a lélegzetem. Jól vagyok. Minden rendben van, nyugtattam magam. Képes vagyok normális hangon beszélni.
- Az ablak? ... Oh, igen, nyitva van.
- Megfázol, ha nem csukod be.
- Tudom.
Hallottam, ahogy anya nevet a vonal másik végén.
- Holnap 12 éves leszel, és még mindig úgy viselkedsz, mint egy kisfiú.
- Oké, értettem... Oh, anya?
- Igen?
- Meg kell írnom egy beszámolót. Magamra hagynál egy kicsit?
- Beszámoló? Az *Elit Tanulmányi Osztály nem csak most kezdődött?
- Mi? Oh... nos, sok feladatot kell még elvégeznem.
- Értem... ne dolgozd túl magad. Gyere majd le vacsorázni.
Hideg ujjak engedték el a torkomat. A testem szabad volt. Kinyújtottam a karomat, hogy újraindítsam a levegő ellenőrző rendszert. Biztosítottam, hogy a biztonsági rendszer ki legyen kapcsolva. Ha nem tettem volna, úgy azonosította volna a betolakodót, mint idegen jelenlétet, és beindította volna az éles riasztót. Ha a személyt a Hatos Zóna törvényes lakosaként regisztrálná, nem történne meg, e nem tudtam elképzelni a csuromvizes betolakodóról, hogy állampolgár lenne.
Az ablak becsukódott, és meleg levegő kezdett el terjedni a szobában. A szürke szemű behatoló térdre csuklott, és ledőlt az ágyra. Kiengedett egy hosszú, mély sóhajt. Meglehetősen legyengült. Elővettem az elsősegély csomagot. Először megmértem a pulzusát, majd elszakítottam a felsőjét, és elkezdtem kitisztítani a sebet.
- Ez...
Nem tehettem mást, mint bámultam. Nem voltam képzett az ilyen típusú sebesülések terén. Csak felszínesen ki volt metszve egy rész a bőréből, ahol a válla találkozott a nyakánál.
- Golyó ütötte seb?
- Igen - felelte lezseren. - Éppenhogy elkerült. Mi rá a szakszavad?
Horzsolás?
- Nem vagyok specialista. Még csak tanuló vagyok.
- Az Elit Tanulmányi Osztályon?
- Következő hónapban kezdem.
- Húha. Magas IQ, mi?
Gúnyos mellékíz vegyült a hangjába. Elvettem a tekintetem a sebéről, és a szemébe néztem.
- Kinevetsz?
- Kinevetni? Amikor pont, hogy te ápolsz? Soha. Szóval milyen szakra jársz?
Elmondtam neki, hogy ökológiára szakosodom. Éppen csak felvettek az Elit Tanulmányi Osztályba. A legkevesebb köze volt ahhoz, hogy hogyan kell ellátni egy golyó ütötte sebet. Kicsit izgalmas volt. Lássuk, mit is kell először tennem? Fertőtlenítés, kötözés... ó igen, el kell állítanom a vérzést.
- Mit csinálsz?
Bámulta, ahogy elővettem egy fecskendőt a fertőtlenítő készletből, és nyelt egyet.
- Helyi érzéstelenítés. Rendben, itt jövök.
- Várj, várj egy percet. Lefagyasztod, és aztán?
- Összevarrom.
Feltehetően olyan vigyorral mondtam ezt, hogy úgy tűnt, nem is tudnám ennél is jobban élvezni a helyzetet. Ez olyasvalami volt, amire csak később jöttem rá.
- Összevarrni! Lehetnél ennél is kezdetlegesebb?
- Ez nem egy kórház. Nincsenek csúcsmodern eszközeim, és különben is, azt hiszem a golyó ütötte seb önmagában is elég primitív.A bűnözési ráta a városban teljesen nullán volt. A város biztonságos volt, és nem volt szüksége egy átlagos lakónak arra, hogy pisztolyt hordjon magánál. Csak vadászatra vitték el. Kétszer egy évben, feloldották a szabályokat a vadászszezonra. Régimódi lőfegyverek lógtak le a vállukról, a vadászok pedig bemerészkedtek az északi hegyekbe. Anya nem szerette őket. Azt mondta, nem érti, az emberek
hogy képesek állatokat ölni élvezetből, és nem ő volt az egyetlen. Időszakos népszámlálásokról a lakók 70%-a kifejezték ellenérzésüket a vadászat, mint hivatalos sport iránt. Megölni az ártatlan állatokat - milyen erőszakos, milyen kegyetlen...
De a vérző alak előttem nem róka vagy szarvas volt. Hanem ember.
- El sem hiszem - motyogtam magamnak.
- Mit?
- Hogy vannak emberek, akik más emberekre lőnek... hacsak... ne mondd, hogy valaki a vadász egyletből véletlenül lőtt rád?
Felfelé görbültek az ajkai. Mosolygott.
- Vadász egylet, mi. Nos, azt hiszem hívhatod őket úgy is. De ők nem lőnek rád véletlenül.
- Tudták, hogy emberre lőnek? Az törvénytelen.
- Az? Róka helyett, éppen csak egy emberre vadásztak. Egy embervadászat. Nem hinném, hogy törvénytelen lenne.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy ők voltak a vadászok, én pedig a vad.
- Nem értem, miről beszélsz.
- Gondoltam, hogy nem. Nem is kell megértened. Szóval most tényleg belém fogsz mártani egy tűt? Nincs valami fújhatós érzéstelenítőd, vagy ilyesmid?
- Mindig is ki akartam próbálni, milyen megszúrni valakit.
Fertőtlenítettem a sebet, és bejuttattam az érzéstelenítőt, három tűszúrással a sebzett területen. A kezeim kissé remegtek az idegességtől, de valahogy sikerült könnyen elintéznem.
- Mindjárt el kell kezdenie zsibbadni, és aztán...
- Összevarrod.
- Igen.
- Van tapasztalatod benne?
- Természetesen nincs. Nem leszek orvos. De van némi alap tudásom a sebvarrásról. Láttam videón.
- Alaptudás, mi...
Vett egy mély levegőt, és közvetlen az arcomba nézett. Vékony, vértelen ajkai voltak, beesett arca, és pergamenszínű bőre. Olyan ember arca volt az övé, mint aki nem élt rendes életet. Tényleg úgy nézett ki, mint egy állati préda, akit könyörtelenül üldöztek, kifáradt, és nincs hely, ahová futhatna. De a szemei mások voltak. Érzelemmentesek, de éreztem az ádáz erőt, ami csak úgy sugárzott belőlük. Életerő volt? Gondolkodtam. Soha nem találkoztam még senkivel sem, akinek olyan emlékezetes szemei lettek volna. És azok a szemek rebbenés nélkül meredtek rám.
- Furcsa vagy.
- Miért mondod ezt?
- Még csak a nevemet sem kérdezted meg.
- Ó, igen. De te sem mutattad be magad.
- Shion, ugye? Mint a virág?
- Igen. Az anyám szereti a fákat és a virágokat. És te?
- Nezumi.
- Mi?
- A nevem.
- Nezumi... nem az.
- Mi nem az?
A szemszíne nem olyan volt, mint egy patkánynak. Valahogy sokkal elegánsabb volt. Mint... az ég az alkonyat beállta előtt - nem úgy néztek ki? Elpirultam, kínosan éreztem magam, ahogy észrevettem magam úgy szavalni, mint valami béna költő. Szándékosan felemeltem a hangomat.
- Oké, itt jön.
Emlékszem a sebvarrás alap lépéseire, mondtam magamban. Fektess le két-három stabil szálat, és használd őket, mint segédszálakat, hogy folytasd a varrást... ezt a legnagyobb gonddal és pontossággal kell tenned... a folyamatos varrat érdekében...
Remegtek az ujjaim. Nezumi csöndben figyelte az ujjam végeit. Ideges voltam, de kicsit izgatott is. A könyvbéli tudást éppen a gyakorlatba ültettem át. Üdítő volt.
Kész a varrás. Egy darab tiszta gézt nyomtam a sebre. Egy izzadtságcsepp fojt le a homlokomon.
- Szóval te okos vagy.
Nezumi homloka is szintén verítéktől volt nyirkos.
- Csak jó vagyok a kezeimmel.
- Nem csak a kezeiddel. Az agyaddal. Még csak 12 vagy, ugye? És az Elit Tanulmányi Osztályra fogsz járni, a legmagasabb oktatási intézménybe. Szuper elit vagy.
Ekkor nem volt gúny a hangjában. A félelemkeltés szikrája sem. Csendben elraktam a gézt, és a többi eszközt.
Tíz évvel ezelőtt, a város intelligencia felmérésén a legmagasabb helyen végeztem a két évesek körében. A város gondoskodott a
legmagasabb szintű oktatásról azok számára, akik ügyesség vagy atlétikai képességek terén a legkiemelkedőbbek voltak. Tíz éves koromig olyan jellegű osztályokba jártam, amik fel voltak szerelve a legújabb eszközökkel, hozzám hasonló osztálytársaimmal egyetemben. Képzett tanítók sorának keze alatt, alapos és átfogó tudást kaptunk az alapokról, miután mindannyiunkat elláttak a saját oktatóinkkal, akikkel olyan szak felé specializálódtunk, ami illett hozzánk. Attól a naptól kezdve, hogy a legmagasabb rangúként tartottak nyilván, a jövőm biztosítva volt a számomra. Megingathatatlan volt. Semmilyen kis nyomás nem volt képes szétmorzsolni. Legalábbis, így kellett volna lennie.
- Kényelmes ágyad van - mormolta Nezumi, még mindig rajta heverve.
- Használhatod. De előbb öltözz át.
Elhelyeztem egy tiszta pólót, egy törülközőt, és egy doboz antibiotikumot Nezumi combján. És aztán, szeszélyből, úgy döntöttem, csinálok kakaót. Voltak alapvető főzőeszközeim a szobámban, hogy készítsek egy vagy két meleg italt.
- Nem valami divatos, ugye? - szippantott Nezumi, ahogy piszkálta a skótkockás felsőt.
- Jobb, mint egy koszos, tépett, vérben ázó pólónál, ha engem kérdezel.
Odaadtam neki a gőzölgő, forró kakaóval teli bögrét. Azon az estén először, láttam az érzelem szikráját azokban a szürke szemekben. Öröm. Nezumi felhörpintett egy kortyot, és halkan mormolt - jó.
- Ez jó. Jobb, mint a sebvarrásod.
- Nem ér azzal összehasonlítani. Szerintem egész jól ment első próbálkozásra.
- Mindig ilyen vagy?
- Mi?
- Mindig ennyire nyitott könyv vagy? Vagy normális nálatok, petricsészés eliteknél, hogy nincs egy szemernyi veszélyérzetetek sem?
- folytatta Nezumi, mindkét kezével fogva a bögrét.
- Ti jól megvagytok a veszély érzete nélkül, vagy hogy betolakodóktól kéne félnetek, mi?
- Érzek veszélyt. És félelmet is. Félek a veszélyes dolgoktól, és nem akarok foglalkozni velük. És nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, hogy valaki, aki a második emeleti ablakomon keresztül jön be, tekintélyes városlakó legyen.
- Akkor miért?
Igaza volt. Miért? Miért láttam el egy behatoló sebét, és még forró kakaót is adtam neki? Nem voltam valami hidegvérű szörnyeteg. De nem is bővelkedtem elegendő részvétben és jóakaratban ahhoz, hogy segédkezet nyújtsak akárkinek, aki meg volt sérülve. Nem voltam szent. Utáltam vitákba és nézeteltérésekbe keveredni. De befogadtam ezt a menekültet. Ha a város hatósága rájött volna, bajba kerültem volna. Úgy látnának, mint valakit, akiből hiányzik a józan ítélőképesség. Ha az megtörténne...
A szemeim találkoztam a szürkékkel. Úgy éreztem, mintha némi nevetés bújkált volna bennük. Mintha keresztül látnának rajtam, tudnának mindent, amire gondolok, és nevetnének rajtam. Összeszorult a gyomrom, és visszanéztem rá.
- Ha valami nagy, agresszív ember lennél, akkor és ott bekapcsoltam volna a riasztót. De alacsony voltál, úgy néztél ki, mint egy lány, és majdnem összeestél. Szóval... szóval úgy döntöttem, hogy ellátlak. És...
- És?
És a szemeid olyan furcsa színűek voltak, amiket még sosem láttam ezelőtt. És teljesen elnyeltek.
- És... látni akartam, milyen lehet összevarrni egy sebet.
Nezumi megvonta a vállát, és kiitta a maradék kakaóját. Megtörölve a száját a kézfejével, végigfutatta tenyerét az ágyneműn.
- Tényleg aludhatok?
- Persze.
- Köszönöm.
Azok voltak tőle a hála első szavai, amiket hallottam tőle, mióta csak belépett a szobámba.
****
* Az eredeti angol szövegben ez: Gifted Curriculum
Ami nyersen fordítva: Tehetséges Tanterv/Tanfolyam. Próbáltam egy magyarosabb elnevezést találni neki, és végül az Elit Tanulmányi Osztály mellett döntöttem:)
- Mood:
exhausted
Valószínűleg úgy hetente lesz új rész, olyan tagolásban, ahogy az angol fordító oldalán.
Nem vagyok profi fordító, így ha néhány furcsaságot vesztek észre, elnézést kérek. A saját és a ti szórakoztatásotokra kezdtem bele a fordításba (nem egyszerű, minden szőröm feláll ettől a sok tudományos blablátólXD), és még ha nem is tökéletes, azért remélem élvezni fogjátok:)
1. FEJEZET
Nezumi, víztől csöpögve
Nezumi egy alagútban volt. Vett egy halk levegővételt a sötétségben. A levegőnek enyhe nyirkos föld szaga volt. Óvatosan haladt előre. Az alagút kicsi volt. Éppen annyira volt elég nagy, hogy Nezumi átférjen rajta, és sötét volt. Egyáltalán nem szűrődött be fény, de ez megnyugtatta a lelkét. Szerette a sötét és kicsi helyeket. Ilyen helyeken semmilyen hatalmas, élő dolog nem tudta őt elkapni. Pillanatnyi megkönnyebbülés és nyugalom. Némi tompa fájdalom áradt a vállán lévő sebből, de nem annyira, hogy foglalkozzon vele. A probléma inkább a vérveszteséggel volt. A seb nem volt túl mély. Csak egy kicsit megkarcolták a vállán. Mostanra a vér elkezdett alvadni, és bezárta a nyílt sebet. De a seb még mindig ott volt... észlelte a meleg, síkos érzést. Még mindig vérzett.
- Véralvadásgátló. Bevonták vele a töltényt.
Nezumi az ajkára harapott. Szüksége volt valamire, ami megállítaná a vérzés. Thrombin (szer, ami segíti az alvadást), vagy alumínium só. Nem, még csak ennyi sem kell. Csupán tiszta víz, amivel kimoshatná a sebét.
Megbicsaklottak a lábai. Felülkerekedett rajta a szédülés.
- Nem jó.
Ájulás a vérveszteségtől, valószínűleg. Nem jó, ha ez a helyzet. Hamarosan egyáltalán nem lesz képes mozogni.
- De talán nem is bánnám.
Hallotta a hangot a fejében.
Talán nem is lenne olyan rossz összegömbölyödni, mozgásképtelenül, betakarva a nyirkos sötétségbe. Mély alvásba zuhanna, hosszú, mély alvásba - a békés halálba. Nem is annyira fájna. Talán némi hideget érezne.
Nem, túl könnyedén veszi. Lezuhanna a vérnyomása, akadozna a légzése, a bordái lebénulnának... természetesen nem lenne fájdalommentes.
- Aludni akarok.
Fáradt volt. Fázott. Fájt. Nem tudott mozogni. Csak egy kis ideig kellett szenvednie, mondta magának. Maradj nyugton, mintsem haszontalanul erőlködj. Valószínűleg emberek üldözik éppen, de nincs senki sem, aki megmenthetné. Akkor, csak véget kéne vetnie az életének. Lekuporodni ide, és elaludni. Csak feladni.
Lábai továbbra is előre vitték. Kezeit végigfuttatta a falakon. Nezumi kényszeredetten elmosolyodott. A hang azt mondta neki, hogy adja fel, de a teste makacsul tovább vitte. Milyen fárasztó volt az egész.
- Egy óra van hátra. Nem, harminc perc.
Harminc perce volt bármilyen szabad mozdulatra. Ez idő alatt el kellett állítania a vérzését,és találnia egy helyet, ahol pihenhet. Az alap feltételeket ahhoz, hogy élhessen.
Valami mozgott a levegőben. Az előtte lévő sötétség fokozatosan kezdett kivilágosodni. Minden lépést óvatosan tett meg. Kijutott a sötétségből, és a keskeny mellékalagútból egy tágasabb területre jutott, amit fehér betonfalak vettek körbe. Nezumi tudta, hogy ezt a részét a csatorna alagútjának valamivel több, mint tíz éve használták, a 21. század végén. A felszínnel ellentétben, a Hatos Zóna földalatti részei nem voltak valami karbantartottak. A legtöbbjük ugyanolyan állapotban volt, mint az előző században. Ez az alagút is csak egy volt közülük, elhagyatott és elfeledett. Nezumi nem is kérhetett volna jobb környezetet. Lehunyta a szemeit, és elképzelte a Hatos Zóna térképét, amit a számítógépből szerzett meg.
Jó esély volt rá, hogy ez a K0210-es elhagyatott járat. Ha az volt, akkor közel kellett lennie a "Chronos" nevezetű, magasjövedelmű tartózkodási területhez. Persze ugyanúgy vezethetett zsákutcába is. De ha úgy döntött, hogy élni fog, akkor az előrejutás volt az egyetlen lehetősége. A jelenlegi állapotában Nezuminak se választása, se ideje nem volt az átgondolására.
Megváltozott a levegő. Már nem volt állott dohszag, mint azelőtt, de a friss levegő jó adag nedvességet hozott. Emlékezett rá, hogy úgy esik odafent, mintha dézsából öntenék. Ez az átjáró biztosan összeköttetésben volt a fenti világgal.
Nezumi beszippantotta, s érezte az eső illatát.
2013. szeptember 7-én volt a 12. születésnapom. Azon a napon, egy trópusi, alacsony nyomású légáramlat - vagy hurrikán, ami a Csendes-óceán északi felének délkeleti részéről érkezett egy héttel ezelőtt - tartott északra, erőt gyűjtve, amíg be nem csapódott közvetlen a Hatos Zóna városába.
Ez volt a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam. Izgalommal töltődtem fel. Csupán délután négy óra volt, de már be is sötétedett. A fák az udvaron hajlongtak, a szél kis ágakat is leszakított róluk. Imádtam a lármát, amit csaptak. Ez pont az ellenkezője volt a szomszédság hagyományos atmoszférájának, ami nehezen engedett be bármilyen zajt.
Az anyám jobban szerette a kis fákat a virágoknál, és mivel lelkes volt a mandula, kamélia (japán rózsa) és juharfa ültetésben, az udvarunk egy kis erdőcskévé nőtte ki magát. De ennek köszönhetően a zaj azon a napon egészen más volt, mint egyéb napokon. Minden fa más hangon nyögött fel. Széttépett levelek és ágak ütődtek az ablaknak, rátapadtak, majd ismét elsuhantak. Időről időre lökéshullámok csapkodták az ablakot.
Vágytam arra, hogy kinyissam. Még az ehhez hasonló erős szél sem volt elég ahhoz, hogy berepessze a törésálló üveget, és a szabályozott légkörű szobában, a páratartalom és a hőmérséklet állandó volt és változatlan. Ezért akartam kinyitni az ablakot. Kinyitni, és behozni a levegőt, a szelet, az esőt, a megszokottól eltérőt.
- Shion - szólt Anya hangja a házi telefonról. - Remélem nem azon jár az eszed, hogy kinyisd az ablakot.
- Nem.
- Jó... hallottad? Az Nyugati Blokk alsó szintjei beáztak. Szörnyű, nem?
Nem úgy hangzott, mintha valóban szörnyen érezné magát.
A Hatos Zónán kívül a terület négy blokkra volt osztva - Keleti, Nyugati, Északi, és Déli. A Keleti és Déli blokkok nagy része mezőgazdasági terület és legelő volt. Ők termeltél az összes növényi táplálék 60%-át, és az állati eredetű termékek 50%-át. Északon nagy kiterjedésű lombhullató erdők és hegyek terültek el, a Központi Közigazgatási Bizottság teljes megőrzése alatt.
A Bizottság engedélye nélkül senki nem léphetett be a területre. Nem mintha bárki is csatangolni akart volna a vadonban, amit egyáltalán nem tartottak karban.
A város közepén volt egy hatalmas, erdős park, ami a város teljes területének több, mint hatodrészét foglalta el. Benne az ember átélhette az évszakok váltakozását, valamint a parkban élő kisállatok és bogarak fajtáinak százaival léphetett kapcsolatba.
Rengeteg nagykorú polgár meg volt elégedve a parkon belüli élővilággal. Én nem nagyon szerettem. Különösen utáltam, hogy a Városháza épülete a park közepéből emelkedett ki. Öt szintből állt a föld alatt, tízből afelett, és kupola alakja volt. A Hatos Zónának nem voltak felhőkarcolói, szóval talán a "kiemelkedés" kissé túlzás. Ennek ellenére baljóslatú érzést sugárzott magából. Néhányan A Holdcseppnek hívták kör alakú, fehér formája miatt, de én úgy gondoltam, jobban hasonlított egy fehér hólyagra a bőrön. Egy hólyag, ami a város közepéből fakadt ki. Ha körbementünk, a városi kórház és a Biztonsági Iroda épülete közel állt hozzá, és utakkal voltak összekötve, gázcsövekhez hasonlatosan. Körben erdő zöldellt. Az erdős park, a béke és nyugalom helye volt a jó polgárok számára. Az ezen a helyen élő összes állat és növény percre pontosan meg volt figyelve, és minden virág, gyümölcs és kicsi élőlény minden területen, minden évszakban folyamatosan felvételre került.
A városlakók megtalálhatták a legjobb időt és helyet, hogy figyeljék és bámulják ezeket a város szolgáltatási rendszere révén. Engedelmes, tökéletesített természet. De még az is őrjöngött egy olyan napon, mint ez. Végső soron, hurrikán volt.
Egy ág, zöld levelekkel továbbra is neki-nekicsapódott az ablaknak. A széllökés követte, és dörgése néha berezonálta az üveget. Gondoltam, legalább hallhatom a rezonanciáját. A zajbiztos üveg elzárt bármilyen kinti zajtól. Azt akartam, hogy ne álljon az ablak az utamban. Hallani, érezni akartam a dühöngő szelet. Szinte gondolkodás nélkül kitátottam az ablakot. A szél, az eső, mint befújtak. Morajlott a szél, ahogy feljött a föld mélyéről. Olyan üvöltés volt, amit már hosszú ideje nem hallottam. Én is felemeltem a karjaimat, és kiengedtem egy kiáltást. Szétterjedt a viharos szélben, és senki fülét nem érte el. Mégis tovább kiabáltam, értelem nélkül. Esőcseppek hullottak a torkomba. Tudtam, hogy gyerekes vagyok, de nem bírtam abbahagyni. Erősebben kezdett el zuhogni. Próbáltam elképzelni magam meztelenül, ahogy körbe-körbe futkosok a szakadó viharban. Nyíltan őrültnek bélyegeztek volna. De ellenállhatatlan volt a kísértés. Újra szélesre tátottam a számat, és nyeltem a cseppecskéket. El akartam folytani ezt a különös késztetést. Féltem attól, ami tanyát vert bennem. Akkor úgy éreztem, hogy túlcsordultam egy lármás, vad érzelemhullámtól.
Törd össze.
Pusztítsd el.
Mit?
Mindent.
Mindent?
Megszólalt a mechanikus figyelmeztető hang. Tájékoztatott arról, hogy a szoba légterének körülményei romlanak. Végül is az ablak becsukódhatott, és automatikusan bezáródhatott volna. A páratartalom-szabályozó és a hőszabályozó elindulhatott volna, és a szobában lévő összes nedves dolog, engem is beleértve, rögtön megszáradhatott volna. Megtöröltem az arcom a függönyben, és elindultam az ajtó felé, hogy lekapcsoljam a levegő szabályozó rendszert.
Mi lett volna, ha abban a pillanatban engedelmeskedtem volna a figyelmeztető hangnak? Néha még mindig tűnődöm rajta. Ha bezártam volna az ablakot, és a szoba megfelelő szárazsága mellett döntök, az életem egész máshogy alakult volna. Nem megbánásról volt szó, semmi ilyesmiről. Csak egy különös gondolat volt. Az az egy esemény, ami megváltoztatta az egész világomat, ami olyan aprólékosan irányított volt addig, amiatt az apró egybeesés által történt meg - azon a 2013. szeptember 7-ei, viharos napon, amikor éppen kinyitottam az ablakomat. Egy nagyon különös gondolat volt.
És noha nincs egy konkrét Isten, akiben hiszek, vannak olyan idők, amikor érzek egy bizonyos meggyőződést a "Mindenható kéz" létezéséről.
Lenyomtam a kapcsolót. A figyelmeztető hang leállt. Hirtelen csend ereszkedett a szobára.
Heh.
Halk nevetést hallottam magam mögül. Ösztönösen körbefordultam, és apró nyögést hallattam. Egy fiú állt ott, csuromvizesen. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy ő egy fiú. Vállig érő haja volt, ami szinte teljesen eltakarta kicsi arcát. A nyaka és a karjai vékonyan nyúltak ki a rövidujjú pólóból. Nem tudtam megmondani, fiú-e vagy lány, ahogy azt sem, nagyon fiatal-e, vagy idősebb, mint amilyennek látszik. A szemem és a lelkiismeretem túlságosan is vörösre színeződött bal vállára terelődött, hogy azon kívül bármi másra is tudjak gondolni.
Vér volt. Soha nem láttam még senkit sem olyan nagyon vérezni, mint őt. Ösztönösen kinyújtottam felé a kezem. A behatoló alakja eltűnt az ujjbegyeim elől. Ugyanakkor lökést éreztem, és erőteljesen nekiütődtem a falnak. Jeges tapintást éreztem a nyakamon. Ujjak volt, pontosan öt, a torkomat szorítva.
Folyt. köv.
- Mood:
tired - Music:Skillet
- Üdvözöllek Isten országában, gyermekem – dörmögte mély hangon, végigsimítva hosszú, fehér szakállán. – Ne félj, a halál a természet végső ajándéka a bűnös halandóknak. Lelked megtisztulásra talál, amint átléped a kaput. Lássuk csak – hirtelen a semmiből előkerült egy vaskos, arany kötésű könyv, amiben úgy tűnt, végtelen számú papírlapok sorakoznak egymás után, teleírva nevekkel, és számokkal. – Igen, igen… meg is van. Ashley Roadford. – A könyv becsukódott, és el is tűnt az éterben.
- Szerencséje van, kisasszony, a könyv szerint több jó cselekedete volt, mint rossz, így a mérleg az ön oldalára billent az elítéltetés mérlegén. Legalább mosolyoghatna, ha már a mennybe kerül.
De a lány csak állt némán, rá sem nézett az öreg kapuőrzőre, és a legkevésbé sem látszott boldognak. Pár pillanat múlva sóvárogva nézett le a lábaira, de azokon túl nem látott semmit, csak a végtelen ürességet, és mikor maga elé nézett, az erős fény bántotta a szemét. Noha nem is volt teste.
- Haza akarok menni – súgta először, mióta az élet és túlvilág mezsgyéjére érkezett, és ha még mindig ember lett volna, biztos kibuggyannak a könnyei. De így csak megszokott arcrándulásokkal jelezte, hogy nem érzi jól magát.
- Itthon vagy, gyermekem – mosolyodott el Szent Péter, atyaian tárva ki karját Ashley felé. – Ahová tartozol.
- Anya, Apa, Nagyapa, és Nagymama, meg a meg nem született ikertestvérem is itt vannak? – nézett bele a férfi szemébe a lány, áthatóan, hogy abba még Péter is belezavarodott. Egy holt léleknek nem kéne ilyen hatással lennie rá.
Látszólag habozott a válasszal; már több ezer éve nem fordult elő, hogy bárki is zavarba tudta volna hozni őt. Szinte érezte, hogyan izzadni kezd, és megnyalta a szája szélét.
- Nos… ők…
- Szóval nem – állapította meg Ashley, elfordítva a fejét, amitől Szent Péter észrevehetetlenül megkönnyebbült. – Azt akarod, hogy bemenjek ezen a nagy aranykapun, az óriási fehérségbe – mutatott csontos ujjával a kapura, az ujjat a halálos kimenetelű betegsége fogyasztott csont-soványra. Az egész teste csont és bőr volt, csupán néhány szőke hajszál volt a fején, ami valami csoda folytán megmaradt a kemoterápiás kezelések során. Arca beesett volt és sápadt, szinte angyalian szép és groteszk. Folytatta. – És tegyek úgy, mintha mindenem meglenne, amire vágyok. A Mennyország elvileg erről szól, hogy minden szép és jó, nem igaz?
- Gyermekem, a Mennyország a béke országa. Ahol örök nyugalmat lelsz, és boldogság lesz világi életed végső jutalma.
- De hát nincs is ott senki.
- Vannak, csak még nem láthatod őket.
- Nekem ők nem kellenek – hajtotta le a fejét Ashley, megmozgatva bal kezén az ujjakat, utoljára átélve egy asztráltest valóságérzetét. – Nem. Számomra nem létezik Mennyország.
- De hát itt vagy előtte – mondta rekedten az öregember. – Látod, érzed, a kapun túl vár rád. Létezik.
- Hát persze.
A lány beesett arcán széles vigyor jelent meg, karjaival összekulcsolta vékony, szánalmas kis testét. Pár pillanat után kiegyenesedett, és megindult, de nem a Kapu felé. Szent Péter megrendült; most először érezte a lélekben a végső nyugalmat, amit idáig keresett. A lány lassan elsétált mellette, a sötétség felé véve útját.
- Gyermekem, állj! – döbbent rá az öreg, mit akar tenni a lány, és utána kiabált. – Neked nem oda kéne tartanod!
- Őrző úr – fordította vissza a lány a fejét egy pillanatra, csak hogy még egyszer, utoljára a másik szemébe nézhessen. – Legalább most, a halálomban hadd dönthessek a sorsom felől. Ég veled, és mondd meg Istennek, hogy bocs. De ez van.
Szent Péter némán, arcán megfejthetetlen kifejezéssel figyelte, ahogy a lány távolodik, sietve lefelé a lépcsőfokokon, mosolyogva.
Hiszen a Pokolban több az ismerős.
Vége
- Mood:
sleepy
Ahogy a szemedbe nézek, önmagamat látom benne. Mosolyogva, szomorúan, dühtől remegve, visszatükröződök, és nyugodtnak érzem magam tőle. Mintha a bűneimet elmosná a szemeid kéksége, és így képes vagyok megbocsátani magamnak. Mindenért, amit valaha tettem, és tenni fogok még veled, aki megmentett engem.
Nem tudom szavakkal meghálálni, hogy most mellettem állsz, mozdulatlanul, és fogod a kezem. A csillagok fénye tündököl rajtunk csupán, de még soha nem éreztem ilyen boldognak magam. Nincsen semmim a világon, és mégis minden itt van, amire csak vágytam. Az ember nem hinné, hogy egyetlen emberi lény képes elhozni számára azt a pillanatot, amiért végigküzdte, végigsírta az egész életét.
Ha most el is válunk, nem fogom bánni. Mert megérte, ezért az egy másodpercért élni azt a számtalan hosszú évet, megöregedni, érezni a ráncokat a kezemen, ahogy ökölbe szorítom az ujjaimat. Erőtlenül szorítod te is a kezemet, mégis biztonságban érzem magam. Hiszen tudom, hogy megvédenél mindentől, ami még várhat rám az eddigi hosszú utazás legvégén is.
Köszönöm, hogy voltál nekem. Aki azt állítja, hogy senkire sincs szüksége, az hazudik. Mert mindenkinek szüksége van arra a személyre, akinek élete utolsó órájában azt mondhatja, hogy szeretlek.
Nos, ismét elkezdtem animéket nézni... konkrétan főleg a még most futóak közül szemezgettem, és elkezdtem 2 másikat, amiket már egy ideje meg akartam nézni, csak eddig valamiért nem tettem meg. Gondoltam szülessen egy bejegyzés, így írok róluk néhány benyomást:)
1. Tales of Abyss
Legszívesebben inkább a Tales of... játékokkal játszanék, de mivel konzolom az nincs (és szerintem soha nem is lesz-__-), ezért maradnak az animék. A többi Tales of... is tetszett, amiket eddig láttam, így elkezdtem ezt a sorozatot is. Ismerjük be... Luke hosszú hajjal bishi:D
Maga a történet egész jó, bár az egész világ, meg ezek a fonos dolgok kicsit bekavarnak, így eltelik egy időbe, mire összeáll a kép... szóval tulajdonképpen két ellentétes királyságról szól a történet, egy jóslatról, és Yuvia (már ha jól íromXD) Vésetéről, ami tulajdonképpen meghatározza az egész világ, és a bennük élő emberek sorsát. Egyes emberek elfogadják a Vésetben leírtakat, és aszerint élik az életüket, ahogy az meg vagyon írva, míg mások (belőlük kerekednek ki a sztori gonoszai) béklyónak tartják a Vésetet, és el akarják pusztítani a világot, hogy egy újat teremtsenek, ami a Véset nélkül, szabadon élhet. Csak előtte mindenkit gyilkoljunk le, akár jó, akár rossz az illető. Szeretem az ilyen gonoszt, aki nem csak úgy gonosz, hanem legalább valami "nemes célért" teszi amit tesz. Ez már nálam jó pont volt.
Maga a főszereplő már más tészta, a képen látható vöröshajú srác, Luke. Istenem, mekkora egy gyökér voltXD Tipikusan olyan fiú, aki nagyon nagynak képzeli magát, de amint kikerül a biztonságos otthoni környezetből, kiderül, mennyire életképtelen is. *Még szerencse, hogy a sztoriban viszonylag hamar megváltozik, mert már nekem is kezdett elegem lenni a picsogásából.* A többi szereplő rendben van, főleg, ha szereted a testvérpárokat, akik ellentétes oldalon állnak, mert azokból akad bőven:D És egymáshoz hasonló emberek is, akikről azt hinnéd testvérek, de hogy azok-e valójában... a sztori egy lényeges pontját árulnám el, ezért nem lövöm le a poént:P
Még a 20. résznél sem járok (kicsit félreraktam ezt az animét), de tetszik. Olvasgattam fórumokon, hogy elvileg elcseszték a végét... hát, remélem nem a Soul Eater sorsára fog jutni. De szerintem azért érdemes megnézni, mert csak:P
2. Ao no Exorcist
Imádom*_____* 15 rész készült el belőle, a mangából is azt hiszem még csak 4 volume van, de ez olyan sorozat, ami shounen ellenére magába szippant, és mocskos fangörllé alakulsz tőle:D Egyre több fanart lát napvilágot belőle, és egyre népszerűbb... kicsit tucat-shounen, elismerem, de élvezhetően az. És nem nyúlik egyelőre, mint a rétestészta, bár úgy érzem idő kérdése:( De addigis élvezem:P
Láttunk már shounent mindenféléről - ninják, kalózok, shinigamik. Most eljött a démonok ideje is.
Főhősünk Okumura Rin, akinek nagyon agresszív természete van (elég durvák a visszaemlékezések, amikor óvodás korában kb. majd' széttépte a vele egykorú kisgyerekeketO.o), de végülis csak jót akar - ami sosem sül el jól. Tipikusan az a kicsit balek, de melegszívű srác, aki nem jár iskolába, nem népszerű, mégis tele van energiával, csak egyet nem ért; miért kapja fel mindenen olyan hamar a vizet, mitől van átlagfelettibb fizikai ereje, és miért kezd el egyszer csak kis lebegő izéket látni maga körül.
Konkrétan a lebegő izék alacsonyrendű démonok, és azért képes látni őket, mert ő Sátán bácsi kicsi fiacskája, de eddig egy pap bánt vele apjaként, hogy megvédje a Vatikántól, akik nemigen szívlelik, hogy Sátán egyik ivadékja az ő világukban éli életét (persze az ikertesóval, Yukioval semmi bajuk, ugyanis neki nincs démoni ereje - persze azért rá is vigyáz Simon atya). Miután Sátán hathatósan megöli Simon atyát egy egész epikus kis első csatában, Rin elhatározza, hogy "megagyalja a Sátánt", és megbosszulja a számára egyetlen apja halálát. Elhatározza hát, hogy ördögűző lesz, amiben Mephistos igazgató úr segít, az iskola igazgatója, akinek persze megvannak a maga szándékai Rinnel. És persze Yukio-ról is kiderül, hogy nem az a szende ikertesó, akinek látszik, hanem nagyon is professzionális ördögűző.
Maga a történet annyira nem nagy dolog (megölik a szerettedet, erre bosszút akarsz állni, hogy te legyél a legnagyobb májer a földkerekségen), de a szereplők teszik iszonyat jóvá az animét:D Rint nem lehet nem szeretni, bármikor elfogadnám tesónak:D Yukio a tipikus komoly gyerek a testvérek közül (mondjuk azon csodálkozom, hogy ő is a Sátán fia, és nem csesztetik... szegény Rin, megszívta, mert ő démonerőt is kapott a fatertól:( ), de azért ő is lebukik; az osztálytársaknál pedig a tipikus az "elején nem szeretlek, de aztán csapattá kovácsolódunk".
Első látásra tele van klisékkel, másodikra is, de van benne valami, ami mégis kiemeli az átlag shounenek sorából nálam. Egyértelműen az év kedvence, és Rin, agyald meg Sátánt helyettem is:D
Még van 2, amiket nézek, a Durarara!! és a No.6, de mivel 4 ill. 6 epizódot láttam belőlük, nemigen tudok róluk nyilatkozni. Kevés elmebetegebb szereplőgárdával találkozhatunk animében, mint a Durarara!!-ban (már értem, miért alakult ki rajongói bázis Izaya és Shizuo körül:D), a No. 6. pedig ha tartja a formáját, tuti bekerül az örök kedvenceim közé, főleg, ha a manga és a novella is az animéhez hasonlóan lesz tetszetős (nem hittem volna, hogy valaminek is el fogom olvasni a novella változatát, de mindent el kell kezdeni)
Ha bárki is elolvasta ezt, köszi, és remélem meghoztam egy kicsit a kedvet azoknak a szerencsétlen flótásoknak, akik hozzám hasonlóan szünteltek, hogy újra animézzenek. Mert jó:P
M-chan desu~
- Mood:
calm - Music:"To the Moon" trailer song
Nem hiába ez a kedvenc mangám (BL-ként is, meg "sima" mangaként is), kellett ez a végkifejlet, végre, végre megtörtént, amire azóta vágytam, hogy elkezdtem ezt a nagyszerű sorozatot olvasni! :D Soha nem olvadoztam még ennyira lamour jeleneten, ez... csodálatos volt :D *még mindig be van zsongva*
Írnom kell hozzá fanfictiont. Már vagy másfél-két éve nem írtam yaoi ficit (sajnos nagyon mást sem -.-"), de ez túl jó, túl ihlető ahhoz, hogy ne készüljön hozzá fici tőlem :D Úgyhogy hamarosan azt hiszem meg fogom örvendeztetni vele az AFS yaoi szerető népét :P
Valamint próbálok majd többet ide írni, még ha nem is olvassa senki sem valószínűleg XD De megpróbálok rendszeresebben ajánlókat, meg mindenfélét ide leközölni, és akkor lesz értelme is a dolognak :D Legyetek rosszak, a végére egy kis új Koisuru chapter
SPOILER!!!
Ez is megtörtént, egy fejezeten belül kétszer is megcsókolta Souichi Morinagát :D Szeretem, hogy Senpai végre megmutatta a gyengédebb oldalát, és nem lett túl OOC, túl nyálas, hanem megmaradt annak a zsarnok, de érzelmesebb Senpainak, akit megszerettem :3 Morinaga szegény meg teljesen álomvilágba csöppent, hogy úristen, Souichinek megjött az esze, megérdemelte már, hogy végre viszonozzák az érzéseit :D Az egész manga annyira tele volt visszafojtott érzelmekkel, és most egy fejezetben tör ki minden... azt hiszem minden fangörl pici szíve elolvadt, legalábbis az enyém biztosan :)
Senpai, na végre már te is csináltál valamit!:D Jól van, kezdjük kicsi lépésekben, mint a saját felsőd kigombolása, és egy kis csókocska, de egyszer majd azon kapod magad, hogy már te irányítod az eseményeket >:D (itt nem arra gondolok, hogy Souichi seme lesz... igen, sokan szeretnék látni, de nekem túl fura lenne ebben a szerepben ^^") Azért amikor Morinaga kicsit... khm... "izgatott" lesz, és az elvörösödött arcukon, azon jót röhögtem, kellett kicsit feloldani a nagy érzelmi feszültséget egy ilyennel xD
Azért azt is sejtettem, hogy a végső (najó, remélem, hogy az epilógusban, vagy extrá(k)ban lesz még belőle) ágyjelenetnél kicsit változtatnak a felálláson... szegény Senpai nagyon el volt vörösödve, de pont ez a szégyellőssége teszi annyira aranyos karakterré az "elcseszett személyisége" ellenére is :D
Végül a kedvenc sorom az új chapterből, és ezzel le is lövöm az ömlengésemet véleményemet: "Our hearts are finally connected, which is why now I want to connect also our bodies..."
- Mood:
relaxed
Éppen médiatechnológia órán ülök, és... írnom kéne a dinamikus mikrofonról. De szart se tudok róla. Meglepő, nemde?:D
Unatkozom, ezért írok ide valamit, mert miért is ne. Legyen mondjuk... mittudomén... könyvajánló. Mert csak :P
Tokaji Zsolt - Turulfi
1930. Budapest. Arany ruciban repülő fenomenális hérosz, Turulfi, aki Amerikából visszatér a metropolisz Budapestre, hogy megmentse hazáját a gonosz Markoláb ördögi mesterkedésétől.
Nem, nem vagyok részeg:D A könyv egy alternatív Budapesten játszódik, ahol felhőkarcolók súrolják az eget, és egy különleges, csak Magyarországon bányázható érc (pannónium:D) véletlenül megfertőz pár gyereket, akikből fenomenális hérosz lesz, mindenki azzal a képességgel, amire vágyott. Azért érződik a 30-as évek, pölö: "Első Magyar Bűnzabolász és Békész Egylet" , és még sooook -ész végződésű szó, azért látszik, hogy nem mostanság játszódik. Ami a legjobban tetszett, hogy Magyarország Európa leggazdagabb, legfényűzőbb városa, ami sosem fog összejönni, de azért érdekes lenne belegondolni, ha Normafa tényleg olyan lenne, mint Hollywood - csak sokkal híresebb és jobb nála:P
A nyelvet kicsit nekem szoknom kellett, főleg azt a rengeteg -ész szót, de nekem nagyon tetszett a könyv... érdekes, egyedi ötlet beállítani Mo-t, mint Amerikát, egy ugyanolyan szuperhős-kultuszt alkotni:D Persze két hérosz elment külföldre, mert itthon nem becsülik meg őket. Azért ez elég tipikus, hogy Amerikában imádják a főhőst, míg itthon nem értik meg, és nem is érdekel senkit sem:P
Nem hiányozhat az elrabolt professzor és kisfiú, a titkos kapcsolat a főhős és a főgonosz között, a testre tapadós hős ruhák, sisakok, repülés Budapest légterében, és a hősök közötti súrlódások. Én mindenkinek csak ajánlani tudom, ilyet még tuti nem olvasott senki sem ezelőtt, már csak ezért is megéri belenézni:D Ősmagyar Regős power! :P
M.
- Location:in dö szkúl
- Mood:
bored
Profile
![[info]](http://l-stat.livejournal.com/img/userinfo.gif?v=92.1)
moonie_sama- moonie_sama
Syndicate
